SG1 RPG előzmény (Huitaca & Bochica urakkal a főszerepben) update

[okami_hu]

A hatalmas ablakok pazar kertre nyíltak; ameddig a szem csak elláthatott, mindenhol élettől harsogó zöld lombok, levelek és színpompás trópusi virágok tarka, illatos egyvelegében gyönyörködhetett.

Óriási lepkék és villogó hátú, ékkőszerű bogarak cikáztak a fényben, madarak örömteli kiáltásai visszhangoztak a bekerített udvar felett. A szimfóniába víz csobogása és lágy dobszó is vegyült; megnyugtató, andalító dallam.

Az ablakban álló férfit azonban csak tovább ingerelte a lenyűgöző látvány és a kellemes muzsika. Nem csoda, hogy a háta mögött halkan surrogva nyíló ajtón belépő alakra kis híján rávetette magát.

-Elegem van ebből az egészből, engedj el, ölj meg, vagy legalább közöld, mit akarsz, de nem leszek a foglyod!- tört ki hevesen.

A másik férfi – magas, erőteljes alak, rövidre nyírt hajjal és gondozott kecskeszakállal – mosolygott.

-Ugyan, drága Huitaca. Ne légy oly' zaklatott, hisz immár nem tör életedre senki.

Huitaca felmordult.

-Soha nem volt bajunk egymással, Bochica. Együtt vadásztunk, együtt mulattunk, vezérünk voltál, és most csak úgy rám támadtál! Mire véljem ezt?!

-Politika, kedvesem- emelte fel a kezét a házigazda. –Új szelek fújnak, új urak emelkedtek hatalomra, s nekem nem áll szándékomban a régiekkel együtt feledésbe hullani. Új szövetségek köttettek, s kénytelen voltam magam is átértékelni a sajátjaimat. – Közelebb lépett. –Sajnos, szükségem volt néhány hajóra, pár világra, melyeket ajándékul adhattam új uramnak.

-A hajóim odalettek, a Jaffáim mind halottak!- tajtékzott Huitaca. –Az otthonomat idegen urak prédálják fel! – Megvillant a szeme. – Mit akarsz tőlem? Meg is ölhettél volna; talán jobb is volna úgy.

-Ah, voltak egyéb indokaim is – somolygott a szakállas rendszerúr. – Alantas, személyes indokok. – Egészen közel sétált a másokhoz, kedvtelve méregetve a karcsú alakot, a hosszú, éjfekete hajat, a tökéletesen megválasztott ékszereket.

-Csakugyan remekül megvoltunk mi ketten – duruzsolta.

-Azok az idők elmúltak – morogta Huitaca.

-Mélységes fájdalommal vettem tudomásul – bólintott a szakállas. –Emlékszem, inkább annak a bájos rabszolgának a társaságát kerested, mint a miénket. Apropó, vele mi történt?

Csend. Végül a gyönyörű Goa'uld félrenézett. – Meghalt – sziszegte keserűen.

-Ah, sajnálom – Bochica fejet hajtott, ám zengő hangjába nem sikerült elég részvétet sűrítenie. – Tudom, nem kárpótolhatlak méltóképp, de remélem, amit kínálok, feledteti majd kissé a veszteség fájdalmát.

-Semmim sincs – nevetett Huitaca humortalanul. –Ugyan, mit kínálhatsz te nekem, hacsak nem azt, amit elvettél tőlem?

-Ó, még annál is többet! – Bochica szeme megvillant. –Hatalmat, szolgákat, mindazt a luxust, amit úgy szeretsz! Nagyobb úr lehetsz, mint voltál! Egyszerűen csak igent kell mondj.

-Mire? - kérdezte Huitaca gyanakodva.

Bochica közelebb hajolt, ujjai megcirógatták a másik sima arcát, eljátszottak a fekete tincsekkel.

-Légy a párom – suttogta enyhén remegő hangon. –Mondj igent, s tiéd lesz minden, mit én is bírok; királynő helyett királynőm leszel, szavad parancs mindenkinek, kik fölött uralkodom!

Huitaca zöldarany szemei tágra nyíltak. –Csak nem képzeled…? Hisz kifosztottál, legyilkoltattad minden hű szolgámat… Ezek után még elvárnád, hogy melletted éljem az életem?

-Sokkal többet kínálok, mint amit elvesztettél – rázta a fejét Bochica. –Amit tettem, meg kellett tennem, ám kész vagyok kárpótolni téged, s tetézni a fejedelmi ajándékot önnön hűségemmel. Bizton tudom, hogy emlékezel még a régi napokra. Akkor nem viseltettél közömbösen irányomba… sőt.

Huitaca dühödt morranással fordult el – nem tagadhatta, hogy a másik Goa'uld korábban is közeledett már hozzá, olyan mámorban égve, melyet csak gazdatestük segítségével élhettek át egészen. És Huitaca valóban nem ellenkezett; Bochica nem volt híján a vonzó tulajdonságoknak, és hatalom, befolyás dolgában is felette állt – a szép rendszerúrnak hízelgett, hogy bárkit képes megszédíteni. Ugyan nem bátorította Bochicát, de nem is küldte el; számtalan mámoros órát töltöttek együtt.

Azonban Huitaca végül szert tett arra a rabszolgára, aki meg az ő fejét csavarta el; ekkor tért vissza a bolygójára, hogy élvezze mindazt, amit a rendszerurak gondtalan élete nyújthat.

Bochica keze végigsimított a selymes köntös fedte vállakon. –Mondj igent…! –suttogta sóváran. –Lásd, őszintén szólok… Hatalmat ígérek, s tudod jól, meg is adnám. Bolonddá tettél, s beteggé – sorvadok érted, vágylak oldalamon tudni. Ne kéresd magad!

Utóbb apró csókokkal hintette tele a fedetlen bőrt. Huitaca csikorgó fogakkal tűrte egy darabig, aztán kitépte magát az ölelő karok közül. Túlságosan fájt még a veszteség. Elvesztette legkedvesebb kincsét, és hű Jaffái is halottak voltak, otthonát egy másik rendszerúr foglalta el… Sértett büszkesége sem hagyta nyugodni.

-Soha! –jelentette ki eltökélten. –Inkább meghalok, de nem leszek a párod; ha egyszer becsaptál, másodszor is megteheted! Nem bízom benned, és nem is fogok! Engedj el, vagy ölj meg!

Bochica hosszan nézte a feldúlt rendszerurat, majd elmosolyodott.

-Bebizonyítom neked, hogy félreismersz. Meglátod, újra kedvelni fogsz, idővel. Addig élvezd házam vendégszeretetét. – Meghajolt és kiment.

Huitaca egyedül maradt a haraggal, fájdalommal és félelemmel – elveszettnek érezte magát, hisz egyikkel sem kellett idáig megküzdenie.

***

A napok telni kezdtek; egy hétté, majd többé híztak. Huitaca kedvetlenül ténfergett a csodálatos kertben. Fogvatartója eltökélten őrizte; nem mehetett sehova, csak a palota területén kóborolhatott.

Pazarul berendezett szobájában gyűltek az ajándékok – ruhák, ékszerek, a legjobb minőségű alkohol és édesség – minden, amit valaha mérték nélkül volt képes élvezni. Most rájuk sem tudott nézni, hiszen Bochica hozta és küldte mindet. Még az étel sem esett jól, vagy a fekvés a puha ágyban. Huitacát életében először rémálmok gyötörték. Ő sem különbözött sokban a többi Goa'uldtól: szerette a hatalmat, és gyakran nagyvonalúan figyelmen kívül hagyta szolgái akaratát; de felismerte, hogy a kegyes bánásmód odaadóbb hűséget szül a terrornál. Jóságos istenként élt népe körében, és alattvalói rajongva szerették. Valóban az életüket áldozták érte, ha kellett, és sokkal jobb kedvvel, eredményesebben dolgoztak.

És persze ott volt a gyönyörű kis rabszolga, a fiatal árva, akit a nagyúr maga mentett ki egy füstölgő falu romjai közül. Az apró teremtésnek neve sem volt, csak 'gyermek'nek szólították, hogy ne tűnjön másnak, többnek az ismerős rendszerurak előtt; pedig sokan szerettek volna egy hozzá hasonlót birtokolni.

Huitaca máig sem értette, hogyan bolondulhatott így bele abba a karcsú alakba, ragyogó szempárba. De szerette a rabszolgát, szenvedéllyel. A szépséges teremtés pedig könnyen elfogadta őt urának, apjának, bátyjának; valamint szeretőnek. Hűséges volt és odaadó; rajongott a Goa'uldért.

Most ő kísértette a nagyurat, ha az éj leszállt; az ő érintése, ragyogó tekintete, az elválásuk pillanatai. Huitaca néha azt álmodta, a törékeny test sebekkel borítva hevert a lába előtt, máskor a kedves hang segítségért esdekelt, ám ő nem siethetett szolgája megmentésére.

A hűséges Jaffák is meg-meglátogatták. Véresen, sápadtan, de rendíthetetlenül álltak, és a Goa'uld vonaglott fájdalmában. Azok a bátor testőrök hozzá tartoztak, büszke volt rájuk.

Kénytelen volt ráébredni, hogy fajtájára oly nem jellemző módon törődött a szolgáival.

Ráadásul most, hogy fogoly volt, megértette, hogy ő is esendő és gyenge a Goa'uld technológia nélkül. Nem volt fegyvere, nem tehetett hát semmit; rab volt, mint akármelyik szolga, aki arra vár, hogy az urak kiválasszák, vagy bevégezzék az életét.

Ez természetesen csak olaj volt a tűzre.

Bochica sokáig volt türelmes; hízelgett, bókolt, egyszer-egyszer csaknem könyörgött, de Huitaca hajthatatlan maradt. Szemére vetette fogvatartójának, hogy csupán a szép emberi test érdekli. Hidegen elhárított minden közeledést, és néha odáig ment, hogy egy-egy vázát is hozzávágott udvarlójához. Bár, Bochicát ez inkább csak szórakoztatta.

Huitaca hamarosan olyanná vált, mint a ketrecbe zárt vad – éhesen, ingerülten rótta a folyosókat, zöldarany szemei szinte folyamatosan világítottak. Ételre nem volt étvágya, ám gyönyörre annál inkább; azelőtt sosem kellett hosszabb ideig nélkülöznie a test örömeit.

Egyre nehezebb lett ellenállni fogvatartója sötét vonzerejének, megnyerő szavainak. Bochica is gonddal válogatta a gazdatesteket; a mostani délceg, magas, vállas harcos volt acélos izmokkal és szoborszerűen szép és kegyetlen arcvonásokkal. Kitűnt az övéi közül, nemcsak termetével, de egész kiállásával is. Csakugyan olyan volt, mint egy isten: köpenye méltóságteljesen hullámzott mögötte, ékszerei ragyogtak, és tollas fejdísze még magasabbnak mutatta.

Remekül forgatta a szavakat is; régies, szép stílusa könnyen magával ragadta a hallgatóságot.

Végül Huitaca nem bírta tovább, mégis kibontott egy üveg italt hogy a folyékony lánggal próbálja oltani a kínzó vágy tüzét. Világéletében jól viselte az alkohol erejét, de ingerültségében nem figyelte, mennyit iszik. Egyik üveg követte a másikat, a forróság pedig nem enyhült.

Törvényszerű volt, hogy a házigazda éppen aznap éjjel tegye tiszteletét nála.

Huitaca vágytól és alkoholtól fűtve, mámor ködétől fátyolos szemekkel bámult fel fogvatartójára – talán kedves rabszolgáját vélte látni benne. Mindenesetre nem sokat teketóriázott. Karcsú végtagjait az izmos test köré fonta és vad szenvedéllyel csókolni kezdte Bochicát. Az pedig nem tiltakozott – miért is tette volna.

Szorosan magához ölelte a szép rendszerurat, végigsimított a haján, a bőrén; mohón csókolta végig a nyakát és elvigyorodott, mikor a másik élvezettel felnyögött. A selymes köntös csakhamar a földre hullt; a kendőöv és a többi hamarosan követte.

Huitaca közben partnerét igyekezett megszabadítani a ruhadaraboktól. Nem telt bele sok idő, és már meztelenül simultak egymáshoz. Bochica végül a karjaiba vette gyönyörű foglyát, hogy az ágyba vigye.

Huitaca szajha módjára kínálta oda az egész testét, és fogvatartója lelkesen fogadta a felajánlást. A langyos éjszaka megtelt forrósággal; sóhajok, nyögések neszeztek a sötétben, a szeretkezés illata elkeveredet a virágokéval, ami kintről szökött be a szobába.

Aztán a tűzvihar végre elcsendesedett és Huitaca mély, elégedett álomba merült, összegömbölyödve Bochica simogató keze alatt.



A reggeli napfény lassan lopakodott be a szobába, gyengéden ébresztette fel a szép rendszerurat. Hutaca majdnem dorombolt; érezte a hozzásimuló test melegét, a derekát ölelő kart.

Aztán minden a helyére került.

Bochica a következő pillanatban a földön találta magát, és jövendőbelije üvöltött vele. .

-Kifelé! Kifelé, de azonnal!

-Amennyiben elveszett ártatlanságod miatt keseregsz, készen állok, hogy a házasság révén megmentsem becsületed… - tett Bochica tanúbizonyságot lélekjelenlétéről.

Huitaca válaszul gyertyatartót ragadott.

A szakállas rendszerúr nevetve, békítőleg emelte fel a kezeit. –Megyek, megyek. Nyilván szeretnéd rendbe szedni magad. Köszönöm a csodálatos éjszakát.

Huitaca kezében megremegett a gyertyatartó; zöldarany szemei ádázul villogtak, ahogy a távozó Bochicát figyelte. Miután az ajtó becsukódott, rövid ideig fontolóra vette, hogy az ablakba vágja alkalmi fegyverét, de hamar letett róla. Az alkohol hatása most jelentkezett, és a fájdalom is a hátsójában. Huitaca boldogtalan nyögéssel hanyatlott vissza az ágyra.

Rendes körülmények között a szarkofágjában pihent volna le – de Bochica nem volt olyan kegyes, hogy a rendelkezésére bocsásson egyet – legalábbis addig biztosan nem, amíg el nem érte, amit akart.

A szép rendszerúr soha nem szorult rá hosszú életében, hogy sokáig tűrje a fájdalmat, vagy bármiféle megerőltető tevékenységet végezzen – a szexen kívül. Jól bánt ugyan a zattal, ügyesen célzott és lovagolni, úszni is tudott, de nem tartotta karban rendszeres edzéssel a testet, amelyben lakott. Csak a szarkofág hatalmának köszönhette, hogy képes volt megőrizni szépségét, karcsúságát.

Ráadásul szörnyen büszke volt mindarra, amiért nem kellett megküzdenie; hiú volt és – minek szépítsük – puhány. Most mindez kétszer olyan súlyossá tette a helyzetet – érezte a szarkofág hiányát és félelemmel vegyes dühvel vette tudomásul, hogy szépsége könnyen semmivé lehet.

Ugyan lehetségesnek tartotta, hogy ha ez megtörténik, Bochica így vagy úgy, de szabadon bocsátja; ám Huitacának sosem volt erőssége, hogy feladjon bármit is.

Ekkor azonban eljött a fordulópont. A szakállas rendszerúrnak dolga akadt. Új ura háborúk sorát vezette több fronton, és szüksége volt szövetségeseinek közreműködésére. Bochica így felszerelt egy hajórajt, és az élére állt, hogy csatákat nyerjen. Ám indulása előtt még szeretett volna egy kellemes emléket; és mivel biztos volt benne, hogy Huitaca nem tenne kedvére, cselhez folyamodott.

Néhány napja múlt, hogy utoljára meglátogatta foglyát; kicsit nyugodtabb fogadtatásra számított. Egy üveg itallal állított be, és Huitaca mogorva érdeklődésére elmondta, hogy hamarosan el kell hagyja a palotát.

Jól számított. A szép rendszerúr igyekezett ugyan palástolni lelkesedését, de vidáman csillogó szemei elárulták. Végül elfogadta a sűrű, édes, alacsony alkoholtartalmú frissítőt is.

Csakhogy Bochica nem átallott előtte olyan drogot csempészni az italba, amely képes volt még a Goa'uldokat is megszédíteni. Ő maga persze gondoskodott róla, hogy a szer neki ne ártson. Huitacának azonban nem volt esélye; hamarosan melege lett, kellemesen elbódult, és akarata megtört a hízelgő szavakon.

Hagyta, hogy fogvatartója eljátsszon a testével, szeresse, kényeztesse. Bochica szép szavakat suttogott neki, becézte, megvallotta szerelmét, és a szép rendszerúr akkor úgy érezte, igazat beszél és ostoba dolog volna visszautasítani mindazt, amit ígér.

-Visszajövök hozzád, ne félj – mormolta a szakállas rendszerúr, és Huitaca közelebb simult hozzá.

-Várni foglak – suttogta bódultan.

Álnokul kicsalt, félig öntudatlan ígéret volt, de Bochica beérte vele – egyelőre.

Másnap a házigazda már dicsőséges serege élén nyomult előre, Huitaca pedig, mikor felfedezte a megmaradt italban lassan bomló kábítószer jellegzetes illatát, dührohamot kapott.

A szép rendszerúr eltökélte, hogy inkább meghal, de nem lesz többé Bochica játékszere.

Az egyszerű megoldást választotta: végighasította a karját, és csendben figyelte, ahogy a bíbor cseppek végigcsordultak az ujjain. Amint a test ereje végére ért, lassan a Goa'uld tudata is kihunyt.

Mikor magához tért, a szarkofágban feküdt, ahova a jólelkű szolgák fektették.



Ettől kezdve háború dúlt Bochica palotájában; Huitaca eltökélt éhségsztrájkba kezdett, a kötelességtudó szolgák, valahányszor a fogoly elég gyenge lett, hogy ne tiltakozzon, a szarkofágba zárták; a szakállas rendszerúr pedig egyre ingerültebb lett, részint foglya makacssága miatt, részint, mert sokáig volt távol, és mikor hazatért, szeretett volna egy kicsit kikapcsolódni. Szenvedélye egyre hevesebben lángolt, de lassan már a düh hajtotta; nem bírta elviselni a rendszeres visszautasítást, így Goa'uld módra oldotta meg a problémát: erőszakkal.

Huitaca több időt töltött a szarkofágban, mint kint; lassan furcsa szorongás járta át, valahányszor felébredt a szűk helyen. Az érzés végül pánikká terebélyesedett, és egy nap a szolgák arra eszméltek, hogy a szép rendszerúr üvöltve igyekezett szabadulni.

Soha többé nem is volt képes elviselni, ha bezárt helyen kellett időznie. Remegni kezdett a keze, a testét kiverte a veríték, és egy idő után szabályosan fuldokolni kezdett.

Már Bochica szolgái is megsajnálták. Az öreg udvarmester a legnagyobb alázattal kérlelte, hogy engedjen inkább, vagy legalább hagyjon fel az önpusztítással. Huitaca csak fáradtan mosolygott, és a fejét rázta.


-valószínűleg további folyt. köv. -