![[personal profile]](https://www.dreamwidth.org/img/silk/identity/user.png){kind=small}
(no subject)
Cím nélküli, tökéletesen G-ratinges szösszenet - alkalomadtán majd nevet is keresek szegény teremtésnek.
A tündöklő telihold hatalmas ezüst érmeként csillant vissza a tintaszín, lótuszokkal telehintett medence sima felszínéről. A levegő állt; nem borzolta könnyű, hűs fuvallat a lombokat a palota körül. A távolból szitár zsongó, álmot ígérő hangja szűrődött az jégfehér márványfalakkal határolt udvarba; a madarak és a kíváncsi majmok aludni tértek már, s az éj vadászainak lépte nem neszezett a sötétségben.
Tömjénfüst és citrusillat lengte körbe a rezzenéstelenül álló királyi-sudár alakot a víz szélén. A ragyogó barna szemek a fekete mélységet fürkészték, s csillogásuk élénkebb volt most, forróbb és vadabb – haraggal, bosszúvágy lángjaival izzottak a drága topázok. Féktelen indulat üvöltött a karcsú, barna testben, láncáról szabadult bestiaként őrjöngött a fájdalom és a gyilkos düh.
Acélon villant a holdsugár és vérvörös drágaköveken, ahogy a törékeny kéz ívelt pengéjű tőrt emelt a magasba – a sima acél az előretartott tenyérbe mart, érintése nyomán rubincseppek születtek, hogy a vízbe hulljanak, megzavarva a felszínt. A szépen rajzolt ajkakról Síva istennőhöz szállt a fohász, a pusztító és megújító hatalmassághoz, s elég erőért esdekeltek a jogos bosszúhoz.
Gyűrűkkel ékes ujjak szorultak ökölbe; a Hold képe kisimult a medence vizében és a füst oszlopként emelkedett a magasba. Nem zavarta a távozó alak körül fodrozódó selyem sóhaja sem.
A tündöklő telihold hatalmas ezüst érmeként csillant vissza a tintaszín, lótuszokkal telehintett medence sima felszínéről. A levegő állt; nem borzolta könnyű, hűs fuvallat a lombokat a palota körül. A távolból szitár zsongó, álmot ígérő hangja szűrődött az jégfehér márványfalakkal határolt udvarba; a madarak és a kíváncsi majmok aludni tértek már, s az éj vadászainak lépte nem neszezett a sötétségben.
Tömjénfüst és citrusillat lengte körbe a rezzenéstelenül álló királyi-sudár alakot a víz szélén. A ragyogó barna szemek a fekete mélységet fürkészték, s csillogásuk élénkebb volt most, forróbb és vadabb – haraggal, bosszúvágy lángjaival izzottak a drága topázok. Féktelen indulat üvöltött a karcsú, barna testben, láncáról szabadult bestiaként őrjöngött a fájdalom és a gyilkos düh.
Acélon villant a holdsugár és vérvörös drágaköveken, ahogy a törékeny kéz ívelt pengéjű tőrt emelt a magasba – a sima acél az előretartott tenyérbe mart, érintése nyomán rubincseppek születtek, hogy a vízbe hulljanak, megzavarva a felszínt. A szépen rajzolt ajkakról Síva istennőhöz szállt a fohász, a pusztító és megújító hatalmassághoz, s elég erőért esdekeltek a jogos bosszúhoz.
Gyűrűkkel ékes ujjak szorultak ökölbe; a Hold képe kisimult a medence vizében és a füst oszlopként emelkedett a magasba. Nem zavarta a távozó alak körül fodrozódó selyem sóhaja sem.
no subject
no subject
no subject